Amikor nincs

 

Volt egy unokahúgom.

Nemrég néztem meg a fotóját a facebookon. Sugárzóan szép, huszonéves, szőke lány.

Emlékszem a napra amikor született. Elég sötét nap volt, bár a nap ezerrel sütött a nyári kánikulában. Strandra mentünk az unokatesókkal, egy kórház egyáltalán nem kristálytiszta vizű strandjára, ahol addig vidámkodtunk, ameddig lábmélységben rá nem lépett egyikünk valakire. 18 éves fiú volt, a mentő nem jött, unokatesóval mezítláb rohantunk a kórházba, hogy küldjenek segítséget. Késő volt.

A szörnyű nap feloldása a jó hír volt este, amikor anyám bement a kórházba, ahol az újszülött osztályon dolgozott és megtudta, hogy egy másik unokatesó felesége közben gyönyörű babát szült. Meg amúgy is, június volt, kicsattanó de még nem kókadó nyár, amikor minden csupa remény és kibontakozás. Megnyugodtunk abban, hogy ilyen az élet, most mi jártunk jól: más volt az, aki elveszítette valakijét, mi pedig kaptunk valakit a családba.

Mi nagy család voltunk Kolozsváron. Vagy nagyrészt Kolozsváron, mert persze ritka az olyan magyar család, aminek ne legyenek szövevényes közvetlen és közvetett rokonságai szerte Erdélyben. Anyámék öten, apámék négyen voltak testvérek, nekem így, mire össze tudtam számolni, pontosan tíz első unokatestvér jutott. Az első unokatestvér, olyat jelentett akkor és ott, akivel szinte napi kapcsolatban vagyunk. Általában két utcányira vagy legfeljebb három trolimegállónyira laktak, többnyire ugyanabba az iskolába jártunk, néha még egy osztályba is. De akivel nem, azokról is tudtunk Ilonka nénitől vagy Feri bácsitól, vagy ha elugrottunk már dolgozó felnőttként egy nap szolgálati útra Nagyváradra és meglátogattuk nagymamánk testvérét, nála négy új unokatesóval is megismerkedhetünk, amiből legalább kettő olyan volt, hogy sajnáltuk, hogy nem botolhatunk egymásba naponta.

Egyszer megpróbáltam szülői segítséggel összeszámolni a másodunokatestvéreket is, de ott harmincnyolcnál elakadtunk. A többiek csak sejtés szinten voltak meg, hogy Szalontán lakhatnak és hárman vannak, vagy Svédországban és ott is lehetnek ketten.

Olyan rég volt ez az egész, és a család-buborék érhálózata olyan szövevényes, hogy a róluk szóló részletekre  leginkább foszlányokban emlékszem vagy olyanok mint egy széttört tükör cserepeiben a kép. Arra hogy az unokatesó, akinek a lányáról beszélek, idősebb volt a derékhadnál, amihez tartoztam és tekintély, a melegszívű fajtából. A feleségére úgy emlékszem, hogy a felnőttek mesélték az esküvő után, Réka milyen gyönyörű volt és különleges: egyszerű ruha, semmi smink és egyetlen szál virág. Aztán a tündéri kislány, akit megmutatott nekem is anyám az újszülött osztály folyosójának ablakában.

Később néhányszor játszottam vele. Aranyos, jókedvű, kacagós baba volt. Aztán a szülei elváltak és az anyja külföldre vitte, majd még messzebbre külföldre, Kanadába.

Nem tudom átérezni, milyen lehet, amikor valakinek a kisgyerekét elviszik a világ túlsó felére. Persze mindenki jót akar és a jobb élet reményében viszi el. De egy kis halál lehet.

Aztán nem volt idő ezen gondolkodni. eltelt huszonöt év, és valahol a családi tudat egy hátsó fiókjában ott volt, hogy bizonyára felnőtt és jól van. Mi is szétszóródtunk nagyon vagy tízezer kilométer szélesen Kolozsvártól az amerikai kontinensig kis kolóniákat hullatva el útközben Kelet- és Nyugat-Európában. Amikor néha összetalálkozunk, még emlegetjük, milyen volt, amikor régesrég otthon huszonhárman ültünk egy-egy ünnepi asztal körül. Jó rá emlékezni, bár tudjuk, hogy néha nyomasztó is tudott lenni a nagy családi falu. Hogy mindenki mindenről tudott, látott, véleményezett és pozíciók voltak a hálón, alá- és fölérendeltek is. Biztosan volt olyan is, akinek megkönnyebbülés volt a kiszabadulás. A messze menés, a csak saját teljesítmény alapján megítéltetés. És persze nagy glória a fej körül a siker.

De mi történik azzal, aki messze van és egyedül marad?

Mi történik, ha valamiért egyszer csak nagyon nehéz lesz minden és nincs sem háló alatta, sem buborék körülötte. Senki, aki tudná, hogy ő maga kicsoda, nem mint idegen, nem mint egy szürke kis pont vagy puszta funkció.

Vannak remek országok, isteni helyek, szépek, gazdagok, emberségesek. Kapásból fel tudnék sorolni vagy tízet, amit mind szívesen bevállaltam volna. Kanada is közte van.

Csak sajnos olyanok, mint a kirakat, a lefóliázott áru, az érintőképernyős macska. Nem a miénk. Ott másvalaki az, akiről Vancouverben is tudják, hogy a Gregory bácsi unokája vagy a Hugo lánya, aki most épp Uxbridge-ben él, és más az aki számít pusztán önmagáért is, mert az övék. Vagy akin meglátják, hogy valami megváltozott, valami túl nehéz neki.

Nagyon fáj a szívem ezért a kicsi lányért, ha arra gondolok, mennyire szenvedhetett egyedül, ha a hídról leugrani is megkönnyebbülésnek tűnt. És nagyon csodálom a bátorságáért, mert ha én menekülni akarnék, biztos valami fájdalmatlant választanék. És nagyon bánt, hogy felnőhet, eltörhet és meghalhat egy unokahúgom úgy, hogy egyszer rég, babakorában letettem az ölemből és azóta mit sem tudok többet az életéről.

Nem tudom merre jár most, de remélem, hogy végre hazatalált.

68

 

 

 

Advertisements

2 thoughts on “Amikor nincs

  1. Eszter

    Ez nagyon megérintett. A nap, amikor született. “És nagyon bánt, hogy felnőhet, eltörhet és meghalhat egy unokahúgom úgy, hogy egyszer rég, babakorában letettem az ölemből és azóta mit sem tudok többet az életéről”. Nagyon sajnálom.

    Kedvelik 1 személy

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s