A brit macska

De hát ez nem brit macska! – kiálthatna fel bármely szakértő vagy az is, aki csak látott már olyat. A brit macska rövidszőrű, tömött bundájú, zömmel kék, és joviális vigyor honol az arcán

(fotó: macskafajtak.hu)

akárcsak Alice Cheshire catjéén, ha teáskannát pillant meg délután öt előtt pár perccel.
De bizony brit, és ezt hivatalos iratokkal is alá tudom támasztani. Ez itt például az útlevele:

Két hét híján 5 évet töltött Angliában, mostanra eligible az állampolgárságra is.

A brit macska majdnem 12 éve született, akkor még magyar macskaként a nappaliban a  kanapén, egy nyári hajnalon. Fél hat körül mindenesetre már ott feküdt parányian és nyálkásan, külön a testvéreitől és levegőért küzdött, úgy tűnt, nem sok, és egyre kevesebb sikerrel. Az anyja már begyűjtötte maga alá a három egészséges kölyköt, őt pedig kilökte onnan, mint selejtet. Szemügyre vettem a másik hármat, egyik szebb volt mint a másik,
-Na de PONT a fekete ne maradjon meg? – rökönyödtem meg. Felkaptam, bevittem a fürdőszobába, langyos vízben megfürdettem, törülközőben megdömöcköltem, amennyire egy ilyen pici kis állatot, aki elfér egy tenyeremben, dömöckölni lehet, de úgy tűnik, az épp elég volt, mert Lucica felsivított és rúgkapálni kezdett. Az anyja azonnal a négy talpára pattant és rosszallóan méregetett, hogy nicsak, egy kölyök van nálam, olyan aki visít, adjam oda, de nagyon gyorsan. Odaadtam, ő pedig kiutalt neki is egy tejcsapot.

 

Úgy tűnt minden rendben, azaz hát nagyjából, mert a kicsi mindig kicsi maradt, ügyetlen és ijedős. A többiek idővel gazdihoz kerültek, ő egyértelmű volt, hogy nálam marad. Nem tudok róla, hogy macskáknál lenne imprinting, de egy igazi kis tépőzáras plüss lett belőle, rám tapadt, pisilni se mehettem ki nélküle, másokkal viszont nem állt szóba. Ès rettegett minden hangosabb szótól, hirtelen mozdulattól, teleportálás-szerűen tűnt el akkor is ha valaki más bejött a házba.

2012 februárjában Angliába költöztünk. Ott a szokásos flatshare örömök elé néztem (és utólag is arra nézek vissza, sose sikerült belőle kitörni), úgyhogy egyértelmű volt, hogy macskát nem vihetek egyik házba sem. Szerencsére régebben ott élő barátaim befogadták arra az időre, ameddig újra magamhoz nem vehetem. Őt nem kérdeztük, ha megtettük volna, talán meglepődünk, mert két hét se kellett ahhoz, hogy lelépjen.

Nem tudom, mi visz rá egy rettegő, a falakon belül tartózkodás iránt erősen elkötelezett macskát arra, hogy amikor aggódik, inkább világgá fusson, de neki ez volt a kézenfekvő. Sok keresés, sírás, plakátolás, szomszédvallatás után, amikor már nem hittünk benne, röpke 7 hónappal később mégis előkerült, teljesen elvadulva, csontsoványan, harapósan, orrán-száján dőlt a féreg, és ideiglenes gazdái hetekig irtották belőle és a kanapéból a bolhát, és szoktatták újra szobatisztaságra.

Következő év nyarán – akkor még csak 2013-at írtunk, jegyezzük meg, mert ennek jelentősége lesz – továbbálltam, mert egy kontinenssel odébb adódott a következő munkaszerződés. Átmenetileg még a befogadó gazdiknál hagytam, ameddig kiderül, hova vihetem. Ők viszont költöztek, kétszer, és az első, összesen két hónapig tartó ideiglenes lakásukban Luc megint eljutott oda, hogy idegen a hely és bent akkora a pánik, hogy jobb lesz kiszökni akár a kulcslyukon át.

Ezen a ponton már nem volt több remény, nem volt újabb x hónap a környéken lakás sem, ám voltak rókák. És folyton ez jutott eszembe:

” A macska olyan puhán mozgott, hogy Karak még most sem hallott semmit, de fehér mellénye ott imbolygott a bokor alatt, hol talán fészket keresett, de az is lehet, hogy Cint leste, aki a bokor alatt lakott. Feszült, nagy csend volt. Vuk kíváncsian tolta fel fejét, hogy többet lásson, de le is kapta azonnal, mert Nyaú fújt egyet, és a következő pillanatban már egy vadkörtefáról nézett le a két rókára. – Akár mehetünk is – állt fel Karak. – Nyaú sötétben jobban lát, mint mi, és meglátta a szemed. Most már reggelig le nem jön a fáról. Tanuld meg, hogy a zsákmány előtt le kell hunyni a szemed, mert másképp észrevesz (…). Nyaú húsa pedig kitűnő, de ostoba voltál – és megrázta Vuk fülét, aki nagyon szégyellte magát.”

A legutóbbi karácsony előtt már 2016 volt. Itt jönne egy filmben egy kis feliratlebegtetés, hogy “3,5 years later” néhány jelenettel arról, hogy éltem másik országban, újra hazajöttem, már macskám is volt itthon, akit nagyon de nagyon szerettem. És a halálába félig belepusztultam és megfogadtam, hogy most sokáig nem lesz másik. Addig biztosan nem, ameddig meg nem gazdagszom annyira, hogy kifutót építsek a következőnek.

De macskája nem akkor lesz az embernek, amikor ő akarja.

December 14-én este megszólalt a mobilom, és egy aranyos hangú ember közölte, hogy ő a Magyar Állatorvosi Kamarától hív és én vagyok-e én. Én voltam. Merthogy kaptak egy emailt hogy az ilyenésilyen chipszámú macskának Bromley, Kentben leolvasták a chipjét és úgy tűnik, én vagyok a gazdája. Beletelt egy időbe, néminemű zaklatott kérdezgetésbe és dadogásba, ameddig megértettem, hogy _élő_ macskáról van szó.

Aki jó ideje becuccolt már egy kamionos cég depójának udvarára, ahol a helyi marcona férfiak kedvence, etetik, simogatják, kis menedéket építettek neki és értékelik szakértő tekintetét, amivel kíséri az autószerelést. A csapat egyetlen női tagjának viszont eszébe jutott, hogy mégiscsak hideg a tél, a macskának meg hátha van gazdája és megnézette, hogy van-e chipje. Reméli, hogy a macska kedvenc autószerelője nem fog nagyon berágni rá emiatt.

És mint tudjuk, volt chipje. Ezer köszönet érte kedvenc doktornőnknek.

Nos innen már csak bő egy hónap a történet a mai napig, és nem is engedem nagyon hosszú lére, mert amúgy is nehezemre esett nem elujjongani naponta nyilvánosan minden egyes lépést, amivel közelebb jutottunk  újra egymáshoz, annyira nem mertem elhinni, ameddig be nem teszi a kis bundás talpát újra a házba, és nem ül mellém a kanapéra, ahol született. Szerepelnek benne ugyanazok a marcona férfiak, akik befogták, bár nem esett nekik jól. Jackie, aki az egészet megszervezte, és a húgom, aki érte ment, beolttatta, etette, simogatta, magánál tartotta és három hétig, ameddig az oltás érvényessé nem vált, hogy hazautazhasson, újra-alapozta lakásmacska mivoltát a kis öreg csajnak. Valamint a brit sógor, aki vett neki színben hozzáillő plédet, hogy kényelmesebben utazzon és a fele szívét is hozzácsomagolta, amikor eljött.

Így történt, hogy a brit macska itt ül újra mellettem, időnként hozzámdörgölődzik, néha megszagol, időnként megsimogat, aztán én vakarom meg a hasát, és dorombol mint egy mosógép. Remélem, lesz még jó pár évünk együtt, és megtanul újra magyarul nyávogni. Én pedig elfelejtem azt a botorságot, hogy az ember határozza el, hogy macskája lesz és megadom magam Bastet szándékának.