Nem kategorizált kategória bejegyzései

A brit macska

1382_10153102504130107_770285311_n

De hát ez nem brit macska! – kiálthatna fel bármely szakértő vagy az is, aki csak látott már olyat. A brit macska rövidszőrű, tömött bundájú, zömmel kék, és joviális vigyor honol az arcán

brit-rovidszoru-macska-kepek-02(fotó: macskafajtak.hu)

akárcsak Alice Cheshire catjéén, ha teáskannát pillant meg délután öt előtt pár perccel:

jplpibh
(fotó: wallpapercave.com)

De bizony brit, és ezt hivatalos iratokkal is alá tudom támasztani. Ez itt például az útlevele:

dsc_2088

Két hét híján 5 évet töltött Angliában, mostanra eligible az állampolgárságra is.

A brit macska majdnem 12 éve született, akkor még magyar macskaként a nappaliban a  kanapén, egy nyári hajnalon. Fél hat körül mindenesetre már ott feküdt parányian és nyálkásan, külön a testvéreitől és levegőért küzdött, úgy tűnt, nem sok, és egyre kevesebb sikerrel. Az anyja már begyűjtötte maga alá a három egészséges kölyköt, őt pedig kilökte onnan, mint selejtet. Szemügyre vettem a másik hármat, egyik szebb volt mint a másik,
-Na de PONT a fekete ne maradjon meg? – rökönyödtem meg. Felkaptam, bevittem a fürdőszobába, langyos vízben megfürdettem, törülközőben megdömöcköltem, amennyire egy ilyen pici kis állatot, aki elfér egy tenyeremben, dömöckölni lehet, de úgy tűnik, az épp elég volt, mert Lucica felsivított és rúgkapálni kezdett. Az anyja azonnal a négy talpára pattant és rosszallóan méregetett, hogy nicsak, egy kölyök van nálam, olyan aki visít, adjam oda, de nagyon gyorsan. Odaadtam, ő pedig kiutalt neki is egy tejcsapot.

 MINOLTA DIGITAL CAMERA100_0427

Úgy tűnt minden rendben, azaz hát nagyjából, mert a kicsi mindig kicsi maradt, ügyetlen és ijedős. A többiek idővel gazdihoz kerültek, ő egyértelmű volt, hogy nálam marad. Nem tudok róla, hogy macskáknál lenne imprinting, de egy igazi kis tépőzáras plüss lett belőle, rám tapadt, pisilni se mehettem ki nélküle, másokkal viszont nem állt szóba. Ès rettegett minden hangosabb szótól, hirtelen mozdulattól, teleportálás-szerűen tűnt el akkor is ha valaki más bejött a házba.

2012 februárjában Angliába költöztünk. Ott a szokásos flatshare örömök elé néztem (és utólag is arra nézek vissza, sose sikerült belőle kitörni), úgyhogy egyértelmű volt, hogy macskát nem vihetek egyik házba sem. Szerencsére régebben ott élő barátaim befogadták arra az időre, ameddig újra magamhoz nem vehetem. Őt nem kérdeztük, ha megtettük volna, talán meglepődünk, mert két hét se kellett ahhoz, hogy lelépjen.

Nem tudom, mi visz rá egy rettegő, a falakon belül tartózkodás iránt erősen elkötelezett macskát arra, hogy amikor aggódik, inkább világgá fusson, de neki ez volt a kézenfekvő. Sok keresés, sírás, plakátolás, szomszédvallatás után, amikor már nem hittünk benne, röpke 7 hónappal később mégis előkerült, teljesen elvadulva, csontsoványan, harapósan, orrán-száján dőlt a féreg, és ideiglenes gazdái hetekig irtották belőle és a kanapéból a bolhát, és szoktatták újra szobatisztaságra.

Következő év nyarán – akkor még csak 2013-at írtunk, jegyezzük meg, mert ennek jelentősége lesz – továbbálltam, mert egy kontinenssel odébb adódott a következő munkaszerződés. Átmenetileg még a befogadó gazdiknál hagytam, ameddig kiderül, hova vihetem. Ők viszont költöztek, kétszer, és az első, összesen két hónapig tartó ideiglenes lakásukban Luc megint eljutott oda, hogy idegen a hely és bent akkora a pánik, hogy jobb lesz kiszökni akár a kulcslyukon át.

Ezen a ponton már nem volt több remény, nem volt újabb x hónap a környéken lakás sem, ám voltak rókák. És folyton ez jutott eszembe:

” A macska olyan puhán mozgott, hogy Karak még most sem hallott semmit, de fehér mellénye ott imbolygott a bokor alatt, hol talán fészket keresett, de az is lehet, hogy Cint leste, aki a bokor alatt lakott. Feszült, nagy csend volt. Vuk kíváncsian tolta fel fejét, hogy többet lásson, de le is kapta azonnal, mert Nyaú fújt egyet, és a következő pillanatban már egy vadkörtefáról nézett le a két rókára. – Akár mehetünk is – állt fel Karak. – Nyaú sötétben jobban lát, mint mi, és meglátta a szemed. Most már reggelig le nem jön a fáról. Tanuld meg, hogy a zsákmány előtt le kell hunyni a szemed, mert másképp észrevesz (…). Nyaú húsa pedig kitűnő, de ostoba voltál – és megrázta Vuk fülét, aki nagyon szégyellte magát.”

A legutóbbi karácsony előtt már 2016 volt. Itt jönne egy filmben egy kis feliratlebegtetés, hogy “3,5 years later” néhány jelenettel arról, hogy éltem másik országban, újra hazajöttem, már macskám is volt itthon, akit nagyon de nagyon szerettem. És a halálába félig belepusztultam és megfogadtam, hogy most sokáig nem lesz másik. Addig biztosan nem, ameddig meg nem gazdagszom annyira, hogy kifutót építsek a következőnek.

De macskája nem akkor lesz az embernek, amikor ő akarja.

December 14-én este megszólalt a mobilom, és egy aranyos hangú ember közölte, hogy ő a Magyar Állatorvosi Kamarától hív és én vagyok-e én. Én voltam. Merthogy kaptak egy emailt hogy az ilyenésilyen chipszámú macskának Bromley, Kentben leolvasták a chipjét és úgy tűnik, én vagyok a gazdája. Beletelt egy időbe, néminemű zaklatott kérdezgetésbe és dadogásba, ameddig megértettem, hogy _élő_ macskáról van szó.

Aki jó ideje becuccolt már egy kamionos cég depójának udvarára, ahol a helyi marcona férfiak kedvence, etetik, simogatják, kis menedéket építettek neki és értékelik szakértő tekintetét, amivel kíséri az autószerelést. A csapat egyetlen női tagjának viszont eszébe jutott, hogy mégiscsak hideg a tél, a macskának meg hátha van gazdája és megnézette, hogy van-e chipje. Reméli, hogy a macska kedvenc autószerelője nem fog nagyon berágni rá emiatt.

És mint tudjuk, volt chipje. Ezer köszönet érte kedvenc doktornőnknek.

Nos innen már csak bő egy hónap a történet a mai napig, és nem is engedem nagyon hosszú lére, mert amúgy is nehezemre esett nem elujjongani naponta nyilvánosan minden egyes lépést, amivel közelebb jutottunk  újra egymáshoz, annyira nem mertem elhinni, ameddig be nem teszi a kis bundás talpát újra a házba, és nem ül mellém a kanapéra, ahol született. Szerepelnek benne ugyanazok a marcona férfiak, akik befogták, bár nem esett nekik jól. Jackie, aki az egészet megszervezte, és a húgom, aki érte ment, beolttatta, etette, simogatta, magánál tartotta és három hétig, ameddig az oltás érvényessé nem vált, hogy hazautazhasson, újra-alapozta lakásmacska mivoltát a kis öreg csajnak. Valamint a brit sógor, aki vett neki színben hozzáillő plédet, hogy kényelmesebben utazzon és a fele szívét is hozzácsomagolta, amikor eljött.

Így történt, hogy a brit macska itt ül újra mellettem, időnként hozzámdörgölődzik, néha megszagol, időnként megsimogat, aztán én vakarom meg a hasát, és dorombol mint egy mosógép. Remélem, lesz még jó pár évünk együtt, és megtanul újra magyarul nyávogni. Én pedig elfelejtem azt a botorságot, hogy az ember határozza el, hogy macskája lesz és megadom magam Bastet szándékának.

Reklámok

Öcsémnek 40…-re

Ma felhívták a figyelmemet arra, hogy mindent szana- meg szerteszórok Facebook és blogkommentekbe, és másoljam már át ide a születésnapi köszöntést is, amit az öcsémnek írtam a negyvenedik születésnapjára – amivel tudom, mit mondok el a magam koráról, de hát ez van:

“Negy … pár évvel ezelőtt ilyenkor már meg voltál születve. Nem is értem, mi tartott olyan sokáig, hogy majdnem dél volt már, mire velem is közölték.

Emlékszem, hogy virágos, tavaszi fuvallatos, birkabégetéses szinte-nyár volt akkoriban, mindenesetre szandálban mentem Manyival az iskolájába, ahova elvileg azért vitt magával, mert ott vigyázott rám az osztályában, a gyakorlatban viszont demonstrációs tengerimalac-szerepet töltöttem be. Vagyis ha valaki nem tudta mennyi kettő meg három vagy egyéb agyafúrt kérdésekre a választ, olyankor Manyi megkérdezte tőlem, én megválaszoltam, ő pedig lesújtó tekintettel közölte az osztállyal, hogy látjátok, ezt még egy ötéves is tudja.

Nos délhez közeledvén épp énekóra volt, valamit dalolászott az osztály, ami úgy hangzott hogy ti-ti-tá-tá-táti-tá, én meg azon gondolkoztam, hogy az én tiszteletemre teszik-e, valakinek az apukáját emlegetik, vagy ez most komoly, és egyébként hogy lehet ilyen szöveget teljes meggyőződéssel és úgy énekelni, mintha normális dolog lenne, amikor kivágódott az ajtó, berombolt Ildi unokatestvérem, aki akkor már komoly, felnőtt lány volt, és azon az istenáldotta hangon, ami úgy választotta szét egy jó harmincas létszámú osztály éneklését, mint Mózes a tengert, közölte velem, hogy “Hol vagy Tita, gyere gyorsan, megszületett a kistestvéred!” ezzel átmenetileg nagyobb áhítatos érdeklődést vonva körém harminc darab hétévestől, mint amikor tudtam, hogy mennyi kettő meg három.

Én is átéreztem a pillanat jelentőségét, úgyhogy felpattantam és megkérdeztem, hogy: “na és fiú vagy lány?” A kapott válasz sajna csak a második legjobbnak számított, porrá oszlatva lelki szemeim előtt azt az addig sokat dédelgetett képet, hogy a blokk előtt játszadozó nagymenők között majd mi leszünk a második Sandra si Sorina, akik arra hivatkozva, hogy ők testvérek, mindig mindenben csaltak egymás javára és roppant olajozott összjátékkal tudták elfoglalni a legjobb hintát és elmarni a legjobb labdákat mindenki más elől.

Így hát hazacaplattunk, megint élvezhettem a felnőttek borzalmasan hatékonytalan működési módját, amivel ahelyett hogy tényleg odamentünk volna a kórházba megnézni a kistestvéremet, mint ahogy azt már az osztályajtóból ígérték, előbb ebédelési, átöltözési stb hülyeségeknek kellett alávetni magam, majd a kórházba érve félórát ücsörögni felnőttekkel az anyukás részen, ahol a felnőttek az Anyánkat faggatták arról, hogy hogy van – nem értettem ezt miért teszik, hát mi köze neki az egészhez? Innen látszik, hogy azért egy ötéves se tudhat mindent.

Majd végre Anyu egyik kolléganője megkönyörült rajtam és megkérdezte hogy akarlak-e látni – totál értelmetlen kérdés volt, de legalább végre valaki felneszelt, hogy mit keresek ott. Átvitt a kistestvéres részre, megállított a folyosón, bement és kihozott egy textíliába szorosan betekert veknifélét. Na ezen a ponton jöttem rá, hogy a holnaptól mi leszünk a menő testvérpár a játszótéren fícsörnek egyéb akadályai is vannak, mint a nem megfelelő nem. Mielőtt nagyon lelombozódtam volna, azért annyit megtettél, hogy mély sóhajjal kinyisd a szemed és rám nézz. Mondjon akárki akármit arról, hogy az ekkorák még nem tudnak fókuszálni főleg nem két méterre, mert egész határozottan rámnéztél. Egyetlen bőgés vagy ordítás nélkül, ami már nagyobb teljesítmény volt, mint amire a háttérben heverésző minimum harminc darabos újszülött-osztály tagjai képesek voltak. Hogyhívják-néni megkérdezte, hogy na hogy tetszik, és én minden addig felmerült aggályom ellenére teljes elragadtatással mondhattam azt, hogy: “Nagyon!”
A konstrukciós hibák csak az elkövetkező hónapokban és húsz-harminc évben derültek ki, de ez a legtöbb új dologgal így megy.

És ez az egész alig negyv … pár éve volt … mi ebből a tanulság? Hát hogy mennyivel kisebb területen szétoszolva csináltunk efféléket annó.

Ja és még egy: Isten éltessen sokáig! :)”

Amikor nincs

 

Volt egy unokahúgom.

Nemrég néztem meg a fotóját a facebookon. Sugárzóan szép, huszonéves, szőke lány.

Emlékszem a napra amikor született. Elég sötét nap volt, bár a nap ezerrel sütött a nyári kánikulában. Strandra mentünk az unokatesókkal, egy kórház egyáltalán nem kristálytiszta vizű strandjára, ahol addig vidámkodtunk, ameddig lábmélységben rá nem lépett egyikünk valakire. 18 éves fiú volt, a mentő nem jött, unokatesóval mezítláb rohantunk a kórházba, hogy küldjenek segítséget. Késő volt.

A szörnyű nap feloldása a jó hír volt este, amikor anyám bement a kórházba, ahol az újszülött osztályon dolgozott és megtudta, hogy egy másik unokatesó felesége közben gyönyörű babát szült. Meg amúgy is, június volt, kicsattanó de még nem kókadó nyár, amikor minden csupa remény és kibontakozás. Megnyugodtunk abban, hogy ilyen az élet, most mi jártunk jól: más volt az, aki elveszítette valakijét, mi pedig kaptunk valakit a családba.

Mi nagy család voltunk Kolozsváron. Vagy nagyrészt Kolozsváron, mert persze ritka az olyan magyar család, aminek ne legyenek szövevényes közvetlen és közvetett rokonságai szerte Erdélyben. Anyámék öten, apámék négyen voltak testvérek, nekem így, mire össze tudtam számolni, pontosan tíz első unokatestvér jutott. Az első unokatestvér, olyat jelentett akkor és ott, akivel szinte napi kapcsolatban vagyunk. Általában két utcányira vagy legfeljebb három trolimegállónyira laktak, többnyire ugyanabba az iskolába jártunk, néha még egy osztályba is. De akivel nem, azokról is tudtunk Ilonka nénitől vagy Feri bácsitól, vagy ha elugrottunk már dolgozó felnőttként egy nap szolgálati útra Nagyváradra és meglátogattuk nagymamánk testvérét, nála négy új unokatesóval is megismerkedhetünk, amiből legalább kettő olyan volt, hogy sajnáltuk, hogy nem botolhatunk egymásba naponta.

Egyszer megpróbáltam szülői segítséggel összeszámolni a másodunokatestvéreket is, de ott harmincnyolcnál elakadtunk. A többiek csak sejtés szinten voltak meg, hogy Szalontán lakhatnak és hárman vannak, vagy Svédországban és ott is lehetnek ketten.

Olyan rég volt ez az egész, és a család-buborék érhálózata olyan szövevényes, hogy a róluk szóló részletekre  leginkább foszlányokban emlékszem vagy olyanok mint egy széttört tükör cserepeiben a kép. Arra hogy az unokatesó, akinek a lányáról beszélek, idősebb volt a derékhadnál, amihez tartoztam és tekintély, a melegszívű fajtából. A feleségére úgy emlékszem, hogy a felnőttek mesélték az esküvő után, Réka milyen gyönyörű volt és különleges: egyszerű ruha, semmi smink és egyetlen szál virág. Aztán a tündéri kislány, akit megmutatott nekem is anyám az újszülött osztály folyosójának ablakában.

Később néhányszor játszottam vele. Aranyos, jókedvű, kacagós baba volt. Aztán a szülei elváltak és az anyja külföldre vitte, majd még messzebbre külföldre, Kanadába.

Nem tudom átérezni, milyen lehet, amikor valakinek a kisgyerekét elviszik a világ túlsó felére. Persze mindenki jót akar és a jobb élet reményében viszi el. De egy kis halál lehet.

Aztán nem volt idő ezen gondolkodni. eltelt huszonöt év, és valahol a családi tudat egy hátsó fiókjában ott volt, hogy bizonyára felnőtt és jól van. Mi is szétszóródtunk nagyon vagy tízezer kilométer szélesen Kolozsvártól az amerikai kontinensig kis kolóniákat hullatva el útközben Kelet- és Nyugat-Európában. Amikor néha összetalálkozunk, még emlegetjük, milyen volt, amikor régesrég otthon huszonhárman ültünk egy-egy ünnepi asztal körül. Jó rá emlékezni, bár tudjuk, hogy néha nyomasztó is tudott lenni a nagy családi falu. Hogy mindenki mindenről tudott, látott, véleményezett és pozíciók voltak a hálón, alá- és fölérendeltek is. Biztosan volt olyan is, akinek megkönnyebbülés volt a kiszabadulás. A messze menés, a csak saját teljesítmény alapján megítéltetés. És persze nagy glória a fej körül a siker.

De mi történik azzal, aki messze van és egyedül marad?

Mi történik, ha valamiért egyszer csak nagyon nehéz lesz minden és nincs sem háló alatta, sem buborék körülötte. Senki, aki tudná, hogy ő maga kicsoda, nem mint idegen, nem mint egy szürke kis pont vagy puszta funkció.

Vannak remek országok, isteni helyek, szépek, gazdagok, emberségesek. Kapásból fel tudnék sorolni vagy tízet, amit mind szívesen bevállaltam volna. Kanada is közte van.

Csak sajnos olyanok, mint a kirakat, a lefóliázott áru, az érintőképernyős macska. Nem a miénk. Ott másvalaki az, akiről Vancouverben is tudják, hogy a Gregory bácsi unokája vagy a Hugo lánya, aki most épp Uxbridge-ben él, és más az aki számít pusztán önmagáért is, mert az övék. Vagy akin meglátják, hogy valami megváltozott, valami túl nehéz neki.

Nagyon fáj a szívem ezért a kicsi lányért, ha arra gondolok, mennyire szenvedhetett egyedül, ha a hídról leugrani is megkönnyebbülésnek tűnt. És nagyon csodálom a bátorságáért, mert ha én menekülni akarnék, biztos valami fájdalmatlant választanék. És nagyon bánt, hogy felnőhet, eltörhet és meghalhat egy unokahúgom úgy, hogy egyszer rég, babakorában letettem az ölemből és azóta mit sem tudok többet az életéről.

Nem tudom merre jár most, de remélem, hogy végre hazatalált.

68

 

 

 

Itthon. Kenyérről cirkusz nélkül.

unnamed_(3)_1433395502

Bemegyek a minap a Jókenyérbe, látom a szokott hosszú, tömött sorok helyett összesen ketten ülnek bent rengeteg papírral körülvéve. Nézem jobban, nem origami-est, NAV-os fejléc van minden papíron. Egy idősebb nő terül szét a dossziéival a három asztalból kettőn, egy kis köpcös öregember a pénztár előtt a pulton hasonlóképpen, oldalazni kell hogy odaférjek, pedig egyedül vagyok vevő a boltban.
Kérek egy teljes kiőrlésű kenyeret, adnak, fizetnék, kiderül, hogy csak készpénzzel lehet, én meg az előző boltban költöttem el úgy minden készpénzemet, hogy apró se maradt. Mondom, oké, elmegyek pénzért, pár perc és jövök.
Bácsi kiemeli szúrós tekintetét a papírjaiból és rámvakkant, hogy de biztosan visszajövök-e. Mondom, biztosan, nincs otthon kenyér. Mert neki ezt rögzítenie kell! és néz rám úgy, hogy annak ellenére hogy ül és amúgy sem nőtt nagyra, mégis megoldja hogy én álljak alacsonyabban. Kérdem, mit? Azt hogy én vettem itt egy kenyeret? Azt. A bizonylatot, amit kapok én most róla. És hogy sztornózzák-e vagy sem.

Mondom, itt vagyok 2 percen belül. Végül beletelik vagy háromba is, közben aggódni kezdek. Visszaérek, kenyér elkér, pénz odaad, bácsi szigorú tekintete (na úgy, na!) nyugtáz, mondom: – De ugye nem bántják őket? Ez a legjobb kenyérbolt a városban. Mire bácsin kegyes mosoly omlik el, – Neeeem-neeem dehogyis, amúgy is „itt ügyesek a lányok”. Ezt elmondja még kétszer egyre szélesebb mosollyal, az ügyes lányok ki tudja miért egyre idegesebben néznek maguk elé.
Távoztomban azon gondolkozom, miért olyan istenverte irritáló mégis az egész, és miért van az, hogy bár patakokban folyik a jóindulat a Hatóság szájából, nekem mégis egyhangú rendszerességgel a hűbérrendszerről szóló részek villannak be egykori hatodikos történelemkönyvemből.

A nyárialma

savanyú íze is az otthon, jutott eszembe most, hogy beleharaptam a sajátomba, amivel megkínáltak a saját kertemből a saját fáról. Régesrégi otthon-íz, hét-nyolc éves koromból, amikor az unokatestvéreimmel kipróbáltuk a cigarettázást elbújva a ház tűzfala mögé, majd megettünk fejenként három-három nyárialmát a fáról, hogy le ne bukjunk ártatlan kis pofink szaga miatt. Így ez leginkább vitaminkúra volt, bár valahol hozzáadott a romlás mértékéhez rendkívül zsenge korunk. Ha a velem egyidős unokatesóval hét-nyolc évesek voltunk, a Kicsi csak 5-6 lehetett. Valószínűleg muszáj volt belerángatni, hogy be ne áruljon.

Sajna nem maradt képem arról a régi házról és óriási kertjéről Kolozsvár szélén, ahol nagyapám gondozta a rengeteg gyümölcsfát és bokrot, és épített közéjük nekünk játszóteret.  Valószínűleg egész életemben abba a kertbe vágytam vissza, azért kellett olyan nagyon egy saját. Ezt az egy képet találtam most: ez ugyan a ház előtt készült az utcán, és körtefa, aminek a lombja látszik, de rajta van az említett uncsitesó-csorda (na melyik vagyok én? ) és nagyon szeretett nagyapám még jó kondiban, de itt is közel már a nyolcvanhoz, láthatóan örül nekünk:

KICSIT~2

Később, amikor a házat már lebontották és a fákat kivágták, hogy helyet adjanak egy sokkal praktikusabb lakótelepnek (6 tömbház áll azon a területen), családi legendák szóltak a pirosbelű körtéről és a gyermekfej méretű almáról, amiket ő kísérletezett ki – persze-persze gyermekfej-méretű, húztuk a szánkat mi, a felnőttek emlékeiben, így a lakótelepi második emeleten, már minden régi dolog megnő.
A fákat tavasszal vágták ki, teljes virágzásukban. Emlékszem, ahogy habfehéren hevertek a fák koronái a földön. Szerencsére Tata fél évvel korábban halt meg és már nem látta.

Az én almafámról, ami úgy lett véletlenül a megvett telekkel vagy húsz évvel később, évekig nem is tudtam, hogy alma. Nem termett. Később mondta meg valaki, hogy az, és hogy ameddig egyedül van, nem is fog teremni, mert az almafa társas lény.  A kertbirtokosság idején igen meredek dolgokat tudtam meg a növények szexuális szokásairól, és hogy csendben micsoda orgiák zajlanak a zöldben. Az almafa még hagyján, de amit a mogyoró meg az ibolyák művelnek …egyszóval nagyon jófej akartam lenni, és körültekintően párt választani neki. Ezért aztán hoztam haza Gödöllőre, otthonról Kolozsvárról egy almafacsemetét, és elültettem másfél méterre a meglévő almafától, nehogy elkerüljék egymást. Utóbb kiderült, hogy össze-vissza hazudozott az árus a fajtáját illetően, végülis csak az érdekelte hogy eladja, és  sajna kb két hét különbséggel virágzik a két almafa. Ennek ellenére attól az évtől kezdve a nyárialma is terem. Sokat. Nagyot. A gyermekfej-méretre visszatérve:

photo 1

 

Az előző posztban említett svéd öregotthonban összefutottam két kis almafával, és borzasztóan tetszett, nem néztem ki a klímából. Egyet elkértem róla, hogy ne gondoljam itthon, hogy csak hallucináltam.

 

IMG_4549

 

Van azért olyasmi, amiben jobbak vagyunk a svédeknél:

 

photo 2

Svédországban

például jobb lenne a tavakkal és erdőkkel kezdeni, azok úgyis olyan otthonosak és itt most Erdélyre gondolok. Ez a környék legalábbis, ahol a család-rokonság él az utóbbi 22-30 évben Marisel vagy a Hargita környékére emlékeztet, csak épp nem kell kimenni a városból hozzá és több a tó. De ami most nekem új az előző évekhez képest, és mély benyomást tett rám, az az öregotthon volt, ahol a 92 éves nagynéném él. (Most látok ilyet először belülről, tavaly még a saját lakásában lakott).

IMG_4553
Az idősgondozás itt (és gyanítom Nyugat-Európa nagyobb részében „húzóágazat”, hovatovább több öregotthon van mint játszótér, és ha ide akarnék jönni, a sztenderd bíztatás az, hogy öregeknél biztos találnék munkát. Sajnos ezt nem érzem elég csábítónak, Angliában egyetlen próbanapra mentem el egy gyakorlott (és imádnivaló) házi ápolóval, nagyon kemény. És még a fizikai része a kevésbé az. Ehhez azért olyan lélek kell, amilyen Maggie-nek volt, meg a másik angyalarcú lánykának, aki vele jött segíteni kimosni egy nagyon lepusztult öreget a kakából, közben vicces dolgokat mesélt neki, hogy elterelje a figyelmét. És a magyar Katinak, akivel szintén ott és aznap ismerkedtem meg, és nevetve közölte, hogy “Ne aggódj, mind így végezzük majd!” (Ezt mondjuk nem igazán hiszem, engem pl az se lesz, aki bedugjon egy öregotthonba, vagy a nemlétező nyugdíjamra házi ápolást vegyen.)

Nos, ez az öregotthon így néz ki. Nem csúnya, és minden kényelemmel felszerelt, remek kis foglalkozásokkal azoknak, akik még képesek rá:

(a képek kattintásra nőnek!)

IMG_4098

IMG_4550 IMG_4094 IMG_4087

Van kert is szőlőlugassal hintaággyal

IMG_4092

A nagynéném szegény nem tud szinte semmiben résztvenni, mert majdnem teljesen süket és vak. Szerintem egyikünk sem tudja átérezni, milyen szörnyű lehet az az egyre sűrűsödő csend és sötét, ami körülveszi, főleg hogy ő mindig annyira tevékeny és mozgékony volt. Bőven 80 fölött még naponta lejárkált a városba, minden leárazásról tudott, és úgy szökdelt előttem télen mint a gazella a ledöngölt havon (itt nincs sózás), hogy “ide lépj, itt nem csúszik!” én meg csak kapaszkodtam.

Ez a kép pl 83 éves korában készült, amikor lejött velem játszóterezni (nem, nem kell kiszámolni, én is bőven 30 fölött voltam 🙂 )

100_1356

Egy dolog, ami aranyosnak volt szánva, de engem lever a víz ahányszor látom: a szobájuk ajtajára fiatalkori képük van kitéve:

IMG_4334 IMG_4333

kedves ötlet, de nagy a kontraszt pl a remegő fejű öreggel, aki naphosszat ül kint a nappaliban a kanapén és évek óta nincs kapcsolatban a külvilággal. A folyosón is vannak régi fotók, feltűnően sok közte az esküvői:

IMG_4095 IMG_4097

És egy dolog, ami szerintem kifejezi a svéd esszenciát: a nagynéném, ugye magyar, aki valamelyest megtanult ugyan svédül még valamikor 65-70 éves kora körül, de nem ez a fő erőssége ebben az állapotban, amikor még magyar tőmondatokat is két centiről kell a kevésbé rossz fülébe ordítani. Ezt találtam tegnapelőtt a szekrényére kiragasztva, mint segédanyagot az ápolóknak a vele való kommunikációhoz (unokatesóm írta, de hogy erre igény van és használják …)

IMG_4332

 

 

 

Hiányolom

a régi blogomat és keresem a helyem a világban. Minden valaha volt otthon eltávolodott már, itt szorít, ott fura és idegen, új pedig még nem lett.

Az otthon és az itthon fogalma már huszonéves korom elején zűrzavarossá vált, amikor Kolozsvárról, ahol születtem és felnőttem, Budapestre költöztem, de az még istenes volt és vagy húsz évig ott vagy a környéken maradtam. Azóta viszont, az utóbbi pár évben a dolog egyre súlyosbodik, és gyorsul, és még nem látom a végét.

Ez itt az angliai blog. Nem sok van benne, mert nem szerettem ott lenni, és egy pillanatig sem éreztem azt, hogy megérkeztem, lehet mesélni róla. Ennek ellenére egy év Londont-Angliát felírnék receptre minden kezdőnek – sokat segít az alaplépésekben, amikkel el lehet igazodni a a legtöbb nyugati típusú társadalomban. De honvágy vagy nosztalgia meg se suhintott még utána mostanáig sem, hogy már több mint egy éve eljöttem. Ha vele álmodom, nyomasztó álom.

Ez pedig a szaúdi, ahol bár iszonyú nyomás alatt voltam munkában, de ha két percig nem fojtogattak, már boldog voltam. Az ország ezerszer szebb, az emberek barátságosabbak, az iszlám tisztább és felemelőbb, mint amire számítottam, és nem érezni onnan az európai fuldoklást sem.

Nem tudom, mi jön még, de annyi szent, hogy nehezen tűröm, ha nem oszthatom meg, amit látok. Kíváncsian várom, hogy mi lesz az.