Bemegyek a minap a Jókenyérbe, látom a szokott hosszú, tömött sorok helyett összesen ketten ülnek bent rengeteg papírral körülvéve. Nézem jobban, nem origami-est, NAV-os fejléc van minden papíron. Egy idősebb nő terül szét a dossziéival a három asztalból kettőn, egy kis köpcös öregember a pénztár előtt a pulton hasonlóképpen, oldalazni kell hogy odaférjek, pedig egyedül vagyok vevő a boltban.
Kérek egy teljes kiőrlésű kenyeret, adnak, fizetnék, kiderül, hogy csak készpénzzel lehet, én meg az előző boltban költöttem el úgy minden készpénzemet, hogy apró se maradt. Mondom, oké, elmegyek pénzért, pár perc és jövök.
Bácsi kiemeli szúrós tekintetét a papírjaiból és rámvakkant, hogy de biztosan visszajövök-e. Mondom, biztosan, nincs otthon kenyér. Mert neki ezt rögzítenie kell! és néz rám úgy, hogy annak ellenére hogy ül és amúgy sem nőtt nagyra, mégis megoldja hogy én álljak alacsonyabban. Kérdem, mit? Azt hogy én vettem itt egy kenyeret? Azt. A bizonylatot, amit kapok én most róla. És hogy sztornózzák-e vagy sem.
Mondom, itt vagyok 2 percen belül. Végül beletelik vagy háromba is, közben aggódni kezdek. Visszaérek, kenyér elkér, pénz odaad, bácsi szigorú tekintete (na úgy, na!) nyugtáz, mondom: – De ugye nem bántják őket? Ez a legjobb kenyérbolt a városban. Mire bácsin kegyes mosoly omlik el, – Neeeem-neeem dehogyis, amúgy is „itt ügyesek a lányok”. Ezt elmondja még kétszer egyre szélesebb mosollyal, az ügyes lányok ki tudja miért egyre idegesebben néznek maguk elé.
Távoztomban azon gondolkozom, miért olyan istenverte irritáló mégis az egész, és miért van az, hogy bár patakokban folyik a jóindulat a Hatóság szájából, nekem mégis egyhangú rendszerességgel a hűbérrendszerről szóló részek villannak be egykori hatodikos történelemkönyvemből.
Van-e otthon a világon? 